Mind emlékszünk még az iskolai és tabló fotózásokra, ahol pár perc alatt futószalagszerűen történt a fotózás. „Húzd ki magad, nézz a kamerába, tessék mosolyogni!” Tak, tak, tak… 3 perc alatt kész is voltunk. Micsoda hangulatteremtés! Alkalmanként vissza-vissza nézem ezeket a képeket, amin a gyerekkori énem kényszeredetten, ijedten mosolyog vissza rám. Ezekből az élményekből táplálkozva sokan gondolják mind a mai napig, hogy a fotózáson szépen kell állni, mosolyogni kell, és kötelező jelleggel valahogy túl kell esni rajta.

Orsinak a munkájához volt szüksége portré képekre. A helyszínek közötti séta alatt beszélgettünk arról, hogy benne is elég rossz érzéseket hagytak az iskolai fotózások. Éppen ezért volt hatalmas siker számomra, amikor Orsi az utolsó helyszínen elmondta, hogy sikerült megváltoztatnom benne a fotózásról kialakított kellemetlen érzéseket. Ez a beismerés – azon túl, hogy bearanyozta a napom -, arra sarkalt, hogy elmeséljem azt a titkot, ami miatt egyáltalán elhangozhatott. 

Tisztában vagyok azzal, hogy a legtöbb emberben nem élnek jó emlékek a fotózásokról. Fenntartásokkal és aggodalmakkal érkeztek hozzám: „rólam nem lehet jó képet csinálni, soha nem tudtam természetesen mosolyogni, nem tudok pózolni a kamera előtt,”… és társaik. Ezeket a rossz emlékeket, és fenntartásokat téglánként építem le, és igyekszem egy-másfél óra alatt olyan élményt adni, ami  képes megváltoztatni a fotózásról alkotott negatív véleményedet.

A titok nyitja nem más, mint a kommunikáció és az, hogy állandóan mozgásban vagyunk a helyszínek között. Ezzel elérem azt, hogy ne lankadjon a figyelmed, ne legyen unalmas a fotózás, és minden percben kíváncsi legyél arra, hogy mi fog történni.  A beszélgetéssel, és egy-egy jól időzített poénnal pedig elérhetővé válik az, amire a „Mosolyogj!” vezényszó soha nem lesz képes: őszinte érzelmek és valódi mosoly fog költözi a szemedbe. Ezeket a tekinteteket keresem, és szeretném viszontlátni a képeimen. Úgy gondolom, hogy Orsinál is sikerült megcsípni őket.